Már aznap, ahogy megérkeztünk, támadtak a sárgák. Éppen hogy csak lepakoltuk a budweiseres rekeszeket, már ugorhattunk is be a gödörbe. Fogalmunk nem volt, honnan jön az a rohadt sok golyó, mert akármerre néztünk csak azt a kurva dzsungelt láttuk. Egy Lanssen nevű tag, még a repülőn, állandóan azzal dicsekedett, hogy hányszor vadásztak szarvasra a nagyfaterjával, mindenfajta távcső, vagy sorozatlövő nélkül. „Nam is a piece of cake” mondta azzal a bugyuta skandináv akcentusával, mi meg kussolva néztük, mert túlságosan be voltunk szarva ahhoz, hogy éppen akkor vitába szálljunk azzal a bolonddal.

Na, most ennek a Lanssen nevű csávónak úgy nyílt ketté a koponyája a támadás első másodpercében, mint egy görögdinnye. „Üdvözlöm a grószfatert!” – mondta valamelyik merészebb mókamester az árok mélyéről, mi meg közben az esélyeinket latolgattuk… ha Lanssen oda, akkor nekünk vajon mennyi lehet hátra?

Abban a húsz percben hosszú órák teltek el, és én még életemben nem láttam annyi földet megmozgatva, mint amennyi ez idő alatt a fejünkre hullott. Néhányan üvöltöttek, mások sírtak, és csak egy nagyon csekély számú bajtársunk mert visszalőni. Még jó, hiszen ahhoz ki kellett dugni az ember fejét a biztos takarásból, plusz célozni is ugye. És akkor, ha az embernek szerencséje volt, lelőhetett egy kókuszdiót az egyik fáról. Inkább lapítottunk, mint az a bizonyos a fűben. Itt annyi volt a különbség, hogy körülöttünk már rég nem volt semmi fű.

Aztán hirtelen, néma csend.

Olyan mocskos némaság, hogy hallottam a mellettem fekvő csávó karján a krumplija ketyegését. De az is lehet, hogy csak azt hittem, és nem is ketyegés volt, hanem a mellette fekvő testes srác zihálása. Persze egy tüdőlövés után ki nem zihálna.

„Isten hozott mindenkit Vietnámban!” üvöltötte egy terpeszállásban felénk tornyosuló őrmester az árok széléről, amely mondatra nekem rögtön az ugrott be, hogy én most ezután milyen képeslapot küldjek a muternak?

Az őrmester kicsit úgy nézett ki, mint Robert Duvall és Marlon Brando keveréke, és egy elaludt szivar figyelt a szája jobb sarkában. Mocskosul magabiztos csávó volt és ez minket némileg meg is nyugtatott.

Kikászálódtunk az árkokból és végre körülnézhettünk. Hát… amit otthon meséltek komám… szorozd be vagy százzal, de ha jobb vagy matekból akkor ezerrel is nyugodtan. Ezt inkább le sem írom, mert azóta is ver a hideg, amit ott láttam ember…  az a rohadt sok sör. Mind elfolyt! És várhattunk vagy egy hetet mire az újak megérkeztek az utánpótlással.

A szememmel Bokort kerestem a magyar cimborámat, aki mellettem ült a repülőn és a kiképzése is ugyanabban a táborban volt még az Államokban, csak két barakkal arrébb. Baranyai csávó, folyamatosan szívta a legszarabb minőségű cigit és mindig pókerezni akart. Persze nem tudott. Pár percig kerestem a szememmel, aztán megláttam. Ott állt és sodorta a dohányt a vizesblokk mellett. Látszólag nyugodt volt. Odamentem hozzá és mosolyogva köszöntöttem. Elszívtunk egy cigit, persze az övéből, az enyém túl drága volt ahhoz, hogy csak úgy fecséreljem.

Aztán beköltöztünk a sátrunkba, ami alig volt nagyobb, mint egy normál méretű bölcsödés menza.  Emeletes ágyak hosszú sora, középen zsinór kifeszítve, azon lógtak a vizes ruhák. Az ágyak közt kis asztalok, azokon vertük a blattot. Kemény dollárba, néha cigibe vagy barátnő/feleség fényképébe.

Lassan beleszoktunk.

Néha mentünk, néha meg álltunk. Néha lőttek, és néha meglepetésre, mi lőttünk. Lassan azokat a rohadék fákat is megszoktuk, és törzsüknek minden egyes elhajlását úgy ismertük már, mint édesanyánk mosolyát. Tudtuk mikor zörög úgy a levél, amikor a szellő rázza, és amikor a Vietkong vesz rajta levegőt. De azért persze nem voltunk nyugodtak sosem. Valami állandó stressz volt rajtunk, olyasmi, mint amikor állandóan háttal ülsz a többieknek, azok meg arra készülnek, hogy fejbe üssenek egy légycsapóval. Forgolódnál, de az nem ér. Hát ilyesfajta nyomás volt végig az emberen.

Volt egy srác, ha jól emlékszem Rogernek hívták, a Bokor állandóan baszogatta mert nem tudta kimondani a Nagykanizsa szót. És persze azért sem voltak jóban, mert jött a csávónak, pár fogadás miatt, vagy 10 piával. Roger odajött hozzám egyik este, és miután vagy tíz percig játszadozott az ágyam fölött száradó cipőfűzővel kibökte:

-Itchap, én szerelmes vagyok! - Nofene, gondoltam, ebből bizony baj lesz. De aztán folytatta, én pedig nyugodtan dőltem vissza a párnámra. Kiderült, hogy a srác a pár nappal ezelőtti faluban összeismerkedett valami kiscsajjal, aki épp tyúkokat zavargászott minél messzebb egy lángoló nádkunyhótól. Láttuk, hogy Roger valamit magyaráz neki, de azt hittük csak navigálja, merre terelje a lány a baromfit. A baj csak az volt, hogy a kiscsaj egész családja az északiak bandájába tartozott, akiket csak félnapi tűzharc után tudtunk kiszedni a rókalyukból. Jó pár kemény katona otthagyta a fogát aznap. Roger, ez a barom, meg beleszeret pont az ellenség családtagjába. Na, szép. Mit mondhattam volna?

Összeültünk páran, mert ugye az ember sosem lehet elég halk, így az infó hamar elterjedt. Most mi legyen? Bokor noszogatta, hogy menjen csak bátran és kérje meg a kezét. Persze, akkor a tíz pia is sztornó lett volna, a számító piszok csak erre pedálozott. Mások azt mondták, hogy hagyja a vérbe, ebből nem lehet semmi. Én meg nem mondtam semmit, csak bólogattam, amikor egy véleményen voltam valamelyik hozzászólóval. Roger meg csak állt és nézte a padlót, néha a cipőfűzőmet, néha meg a semmit.

–Most elmegyek gondolkodni- mondta kb. két óra brainstorming után és kiment a sátorból. Egy darabig csak állt ott, szívta a bagót, hosszan és kéken eregetve a füstöt, bele az éjszakába. Mi mind az ablakokban lógtunk és fogadásokat kötöttünk, vajon mit lép ezután. Én 5 csomag cigivel raktam meg, hogy visszajön és lefekszik aludni, Bokor tízbe, hogy nem.

Roger olyan kurva sokáig álldogált, hogy lassan eluntuk és elszivárogtunk aludni. Ha eddig nem ment, most már nem is fog, gondoltuk. Hülye ötlet is lenne, hiszen az egész tábort lesik a kongok. És az aknákat is csak az őrmester tudja, hová fektettük.

A reggeli sorakozónál nem is gondoltunk Rogerre, félig még mindenki az előző álmaiban volt. A tizedes jött és megszámolt minket. Egy ember hiányzott.

Parker volt az, de aztán megkerült. Kint volt a latrinán.

A hűtőmágnest Iván Szabolcs, Jamma barátom hozta Vietnámból.