Hosszú szünet és egy betegség után újra itt vagyok, remélhetőleg most már nem lesz ilyen nagy kihagyás két írás között.
Azt mondja a Dalai Láma, hogy a legmeglepőbb az emberben, maga az ember, amely mondatot először nem nagyon tudtam értelmezni, de aztán világos lett, ahogy kifejtette. Szerinte az ember feláldozza az egészségét, hogy pénzt szerezzen, majd amikor ez meg van, az összeget arra fordítja, hogy visszaszerezze az egészségét. Minden nap a jövője miatt izgul, és ezért elfelejt élni a mában, és így tulajdonképpen sehol sem él. Úgy él, mintha soha nem halna meg, és úgy hal meg, mintha sosem élt volna.
Tulajdonképpen egyet is érthetünk ezzel a kijelentéssel, sőt még tovább is posztoljuk face-en, hogy minél több ember olvashassa, akik persze majd szintén továbbadják ennek-annak. És akkor nem is tart az egész dolog tovább pár percnél, de akkor lehet, hogy sokat mondtam. Szép szavak ezek, és igazak, de mennyiben érint minket? Igazából semmiben és mindenben. Mert mi is azok a hajtós robotok vagyunk, akik minden nap elmennek dolgozni, csak azért, hogy egyről a kettőre jussanak. Egyről a kettőre. Ez az, ami talán minden országban kicsit különbözik, de az alap tézis ugyanaz. Amíg Etiópiában az egyről a kettőre azt jelenti, hogy egyik napról a másikra élni, a megfelelő mennyiségű étel és víz szerencsés bevitelével, addig Ausztriában ez a dolog úgy néz ki, hogy egyik kocsiról jutnak a másikra, mert az előző megérett a cserére, öt évesen. Ha már erre a bolygóra születtünk, akkor megteszünk mindent, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki abból, amit mi olyan rohadtul fontosnak hiszünk. Mert azt bizonyosan állítom, hogy a saját életünk csak nekünk fontos, és azért ez így eléggé lelombozó. A föld sokmilliárd lakója magasról tesz arra, hogy mi éppen élünk, vagy halunk. És itt van, amit a láma bácsi mondott: igazából, mi is leszarjuk az életünket. Addig hajtunk, küzdünk, mászunk, harapunk és csípünk, amíg egyszer csak ott lesz az a fal, és akkor majd kicsit le kell pihenni és végiggondolni, hogy mi a lószar értelme volt annak, hogy mi ezen a földön léteztünk 60-70-100 évig? (Ez persze csak az optimista verzió. Mert van ember, akit pár naposan felfalnak a legyek egy afrikai táborban.) Mit tettünk mi azért, hogy a létünk értelmet nyerjen? Csináltunk egy, vagy több gyereket? És akkor mi van? Tettünk egy újabb olyan szívességet a világnak, amit senki sem kért? Bár, ha jobban bele gondolunk ez lehet egy másik magyarázat. Most akkor megpróbálom megfogalmazni, hogy hogyan is néz ki a dolog eddig:
Kettő darab cél van, amit egynek is vehetünk, ez pedig a ’szaporodás’ szó. Ez hajt minket előre. Ez a motor bennünk. Ez az ösztönös (vagy tanult?) erő, ami arra sarkall mindenkit, hogy szerezze meg, amit csak tud, majd csináljon utódokat és adjon át valamit. Legyen utána egy emlék, egy név, egy vér, bármi. Az ember fél az élettől, de meg jobban be van szarva a haláltól. Fél az elmúlástól, attól, hogy lekapcsolják a villanyt, aztán csókolom. (megvagyok győződve arról, hogy Dalai Láma nem fél a haláltól). Nem marad utána semmi, sőt talán még fontosabb, persze kevesen fogalmazzák ezt meg, az hogy ne legyen vége a halál után. Szerintem a legnagyobb ateisták is reménykednek az utolsó pillanatban. Nos, az ember mindenképpen szeretne maga után hagyni valamit, ám ez csak a szerencséseknek sikerül. A többi eltűnik a süllyesztőben. Szaporodni, gyarapodni, terjeszkedni. Ha van egy rádiót, kell egy tévé. Ha megvan a tévéd, kell hozzá egy DVD, ha az is megvan, hirtelen kicsi lesz a képernyő, aztán meg, ha a nagyobb is megvan, akkor meg nem elég lapos. Ha lapos, nem elég márkás, és szépen tovább.
Teszünk valamit, hogy ne így legyen? Dehogy.
Persze nem mi vagyunk a hibásak, hanem a világ. Ez a mondat, bár közhelyszerű, mégis megállja a helyét. A Világ, amelybe beleszülettünk anélkül, hogy minket megkérdeztek volna, hogy hova és mikor szeretnénk születni. Véleményem szerint ez az egyik legnagyobb szerencsejáték, ami egy emberrel történhet. Van egy pár eset, és lehetőség, és mi nem feltétlen állunk ama bizonyos nemiszerv legrosszabbik végén… Mert mi van akkor, ha éppen Szomáliába visz minket a gólya? Ez egyet jelentene azzal, hogy nagy eséllyel az egész életünk egy nagydarab szar lesz, mindenféle betegséggel, nélkülözéssel, és legyekkel párosítva. Ha meg Svájcban születünk és még az a szerencse is ér minket, hogy nem egy muszlim bevándorló család sarjaként, akkor aztán sok problémánk nem lesz a világban.
Addig írom ezt a hülyeséget, amíg teljesen bele nem kavarodok és végül szarok az egészre. Ahogy most. Nem vagyok teljesen idióta, néhány rész hiányzik belőlem! – mondja a hűtőmágnes, én meg azért nem tudom ezt a gondolatmenetet folytatni, mert már teljesen más jár az agyamban.
A mágnest egykori osztályomtól kaptam, amikor elmentek kirándulni Angliába. Ott szar az idő. Na nem mintha itt most jobb lenne. És most megkérdeztem az osztályomat, azt mondják az előző mondatba nem kell vessző, ezért nem is tettem. Pedig szerintem kell és a word is aláhúzta. Na Szomáliában a menekülttáborban biztos nincsen ilyen gondjuk.
Szomália is szar.
